2017. december 3., vasárnap

Balatonzárszó



Érvénytelen, ha a száj magyarul szól. Ma már,
utánad egész nyelvünk egyetlen reminiszcencia.
Egy nyelv keresztútján
magad voltál az áldozathozatal, vagy és leszel
a magjába űzve visszahajtogatott
korintusi levél: nem maradt hit és nem maradt remény
sem; a te nyelved a magyarok újabb Újszövetsége,
Szent Bibliánk vagy, hol nem maradt más,
csak a legfontosabb: a szeretet.
Mert ezen kívül csak ebek vagyunk,
kivert- hűtlenek, gyermekké tettek,
így is, úgy is kiterítettek,
árvák (mindnyájunk anyja lett mama),
és, látod, nem írható egy sor sem tenélküled.
Ha irgalomért tekintenénk fel,
elzárja tőlünk a megváltó eget a padlás.
Utánad minden rólad szól;
te mondtad ki, akik vagyunk.
Csak nézünk a tükörbe, s annyi maradt,
hogy próbáljuk másban mosni.
Befelé, ha beszélünk. És olyankor vonatfütty
minden magyar nyelven vett levegő.
Milyen elhagyatott ez örök télen,
úgy értem, a létezésben
a lelkünk, a Balaton.
S mi csak lessük e lélek-tájképen,
a hideg, fehér ködfalat, hogy a kép,
az értelem és a létezés keretein túl
az a sínpár valahol vérzőn összeér.
Egy nyelv utolsó kimondott szava vagy.
Egy létezés végére szabott zárszó,
amelyet - bár nincs beszéd utánad -,
elviselhetetlen hangerővel mi mégis
szünet nélkül ordítunk veled.
Hallod, ugye, te is?
Ha megsüketülünk benne veled,
akkor is hallani fogjuk.
Ez az egy és utolsó
fehér és európai szó - a csend.

2 megjegyzés: